Az előző bejegyzéshez nagymértékben kapcsolódó álláspont következik, amely arról a hivatásról szól, amit hosszú gondolkodási idő után, de magaménak vallok.
Jól látja a kedves olvasó, hivatásnak nevezem a vagyon – és biztonságvédelmet. Ha jobban belegondolunk, a biztonsági szolgálathoz tartozó őrök hasonló szolgálatot látnak el, mint a rend őrei. Mindamellett, hogy a szakma iránt sokan fenntartással közelednek és kényszerpályának tekintik, elfelejtik azt, amiről szólnia kellene. Az emberekről. A honi rendőrség kezdi felölteni a nyugati mintát, vagyis lassan átalakul egy szolgáltató szervvé. Egy olyan szolgáltató intézménnyé, mely az emberek védelmét és biztonságát kell szolgálja, eközben - szinte észrevétlenül – a bűnözés ellen küzdeni. Ez ma sem egy egyszerű feladat, hisz jelenleg a média és az állampolgárok kereszttűzében kell, hogy elvégezze feladatát a lehető legjobb hatásfokkal a lehető legkevesebb panasz mellett. Ahogyan egy biztonsági szolgálat tagjainál és felteszem minden létező munkahelyen, magától értetődően van, aki nem illik ebbe a körbe. Ez szerintem teljesen természetes dolog. Az idő megoldja a problémát, az illető pedig vagy hibázik, vagy „sérülés” nélkül kerül ki a kötelékből. A rendőr nem orvos. Kár olyan precizitást elvárni tőle, mint egy agyműtétet végző sebészttől. Az elvárások jogosak megfelelő keretek között, de feleslegesen hibába űzni és feszültséget kelteni ezzel szinte önmagát építi le idővel a szervezet. A rendőr is ember, nehezen elképzelhető, de el kell fogadni, hogy azért vagyunk emberek, hogy hibázzunk. Egy hierarchikusan felépülő szervezetnél ez mese habbal, de jobb tudomást venni róla mint jelentést olvasni s a vétkeseket minden létező következménynek alávetni.
Most, gondoljanak bele, a civil vagyonvédelem nem ugyanebben a cipőben jár? A bűnüldözés helyett a bűnmegelőzés szerepel feladataik között s a média habár nem foglalkozik velük, de ha szóba kerülnek, külön kihangsúlyozzák, hogy ő biztonsági őr. Az esetek túlnyomó többségében nem azért, hogy megdicsérjék. Ami ma Magyarországon vagyonvédelmi tevékenységként folyik, tökéletesen tükrözi azt, amit az emberek gondolnak róla. Az egymás alá ígérgető, a csillagot az égről lehozó cégek nem bejelentett vagy pedig alulfizetett alkalmazottaival képviselik a szakma szolgáltatói szférájának nagy részét. A nagy halak nagyot szakítanak a tortából, a dolgozónak morzsákat juttatva munkabér gyanánt. Ismeretség nélkül szinte lehetetlen munkához jutni vállalkozóként, s habár tapasztalatom nincs benne, sejthető, hogy a boríték bélyeg nélkül kerül átadásra. A szakmában dolgozó idősebb korosztály számára az évtizedek alatt megszerzett tapasztalat emberismeret tekintetében rendkívül nagy előny, viszont rugalmasság terén, amennyiben a verbális kommunikáció túlzott mértékben elfajulna, hátrány, gondolok itt esetlegesen kényszerítő eszköz alkalmazására. Az átlagos iskolai végzettség szintjéről nem tudok sokat, azt viszont igen, hogy nem a diplomások kedvelt pályája. Ez a két példa magával hozza azt, ami nagyban segítette a közvéleményt abban, hogy a szakma dolgozóit bunkónak, aluliskolázottnak titulálja. A dolgozókat a relatív alacsony, „szinten tartott” juttatások pedig ahhoz, hogy ne is törjék magukat abban, hogy szolgáltató és ne végrehajtó modellt képviseljenek. A két hivatás szorosan összefonódik a tekintetben, hogy mindkettő az emberekkel tartott kényszerű vagy állandó kapcsolatteremtésre, kapcsolattartásra alapozott. A hivatás pedig nem más, mint az emberiség és a törvény szolgálata. Mondhatni, s a törvényben a fegyveres őröknél külön ki is van hangsúlyozva, hogy a civil vagyonvédelem egyfajta rendvédelmi szervezetként dolgozik ott, ahol folyamatos rendőri jelenlét biztosítása aránytalanul nagy humán és eszközbefektetést igényelne. Az átalakulás ezáltal a biztonsági cégekre is kötelezően kellene, hogy vonatkozzon, amelynek már a képzés során meg kellene mutatkoznia s nem különben a vezetési struktúrában. Egy megfelelően képzett vagyonőrnek szüksége van önvédelmi, pszichológia, idegen nyelvi, szociológiai és a szakmára vonatkozó szakismeretekre, mely számomra nem merül ki a törvények elméleti ismeretében. Mindazonáltal meg kellene szabni a felső korhatárt és a szükséges iskolai végzettséget, valamint azt a minimális piaci árat, amely alatt nem lehet biztonsági őrt foglalkoztatni. Továbbá egyfajta képzési rendszert kellene létrehozni, melyben már benne foglaltatik a fegyverismereti és lőkészségi felmérés és vizsgázás is, ezáltal sem feleslegesen kiadott összeg, sem felesleges kategóriák nem képződnének. Természetesen, a fentebb felsoroltak egy része ma is benne foglaltatik az elvárt ismeretek kategóriájában, azonban a gyakorlat szintjén nem tapasztalható ennek megmutatkozása. A képzési idő minimum egy év kellene legyen, s ezen ismeretekhez úgy gondolom még mindig csak elégséges időtartam a megfelelő elsajátításhoz. Az itt leírtak sajnos nem csak hazánkban jellemzőek, s itt elsősorban a társadalom viszonyulását a biztonsági szolgálatokhoz értem. Erre újfent jó példa Hollywood és az, amit ott alkotnak. A filmekben szereplő őrök nagyrészt kimerítik azoknak a hibás véleményalkotáshoz vezető benyomások nagy részét, mely általánosságban a szakmára itthon is jellemző. Biztos vagyok benne, hogy van ellenpélda is a képzettségi szintre vonatkozóan és abban is, hogy az őrökkel szembeni előítéletességben szerepel az a nem kihagyható körülmény, hogy legtöbbször azok alkotnak véleményt, akik valamilyen kapcsolatba kerülnek a biztonsági személyzettel vagy intézkedni kell velük szemben. Mint a bűncselekmények esetében, itt is a legjobb, ámbár legdrágább és hosszú időt igénybe vevő megoldás a személyzet megfelelő felkészítése az adott szituációkra, a kommunikáció mindenkori megfelelő szinten történő felvételére valamint a társadalom és a törvény általános elvárásait a lehető legmagasabb szinten való teljesítésére. A biztonsági szektor általam történő általános jellemzése sajnos a vállalkozói réteg más szegmensére is jellemző, s a törvényalkotók felelőssége, hogy ezt felismerje, valamint gátat szabjon a további általános romlás terjedésének.
